Krizák István

1. Mióta foglalkozol a fotózással, hogyan kezdődött, és miért pont a madarak a fő célpont?

Családom révén nagyon erős a kötődésem a természethez. Nagyapáim szenvedélyes horgászok voltak, édesapám is örökölte ezt és gyermekkoromban én is rengeteget jártam horgászni apuval. Mai napig is szívesen horgásznék, de a természetfotózás mellett erre már nem jut időm, egyelőre. Már a csónakban és a vízparton ülve is érdekes volt megfigyelni a természetet. A madarak szerintem különösen lekötik egy gyermek figyelmét, repülnek, énekelnek, úszni is tudnak, és nem mellesleg még nagyon szépek is. Bátyám gimnáziumi évei alatt fotószakkörre járt és a Madártani Egyesületnek is tagja lett. Horgászat mellett egyre többször elkísértem őt kirándulásaira, én is tag lettem az Egyesületben és élénken emlékszem rá, amikor a Zenit gépéhez vett egy Zeiss 4/300 teleobjektívet, egyik túránkon a fényképezőgép keresőjén keresztül csodálhattam egy gyönyörű fácánkakast. Középiskolás éveim vége felé zsebpénzemet összespórolva megvettem az első Praktica fényképezőgépemet és néhány objektívet. Pár év múlva testvérem Németországból szert tett egy használt Nikon F801 vázra és egy Sigma 5,6/400 objektívre. Komoly változás 1998-ban következett, tűzoltó lettem, önálló keresettel és a 24/48 órás szolgálati rend miatt viszonylag sok szabadidővel rendelkeztem. Ettől kezdve egyre komolyabban beleástam magam a témába, bújtam a könyveket, újságokat, próbáltam tanulni mások fényképeiből, trükkjeiből, s ami a legfontosabb saját hibáimból. Legelső nagyobb nyilvánosság előtt kiállított fotóm egy szitakötőt zsákmányoló gyurgyalag volt. Ezek után azt hiszem nem véletlen a madarak iránt érzett vonzalmam, tiszteletem. A Mezőföld Természetfotó Egyesület tagjaként tagtársaimtól, barátaimtól is sokat tanulhatok a madárfotózásról.

2. Ha lehet így fogalmazni, a régi vágású fotósok közé tartozol. Miben látod a természetfotó lényegét?

Én még úgy nőttem fel, hogy előbb ismertem a madarakat, mint ahogy fotózni kezdtem őket és az analóg korszak is megtanított a pillanat megbecsülésére. A természetfotózásban összetett szóként első szó a természet, második a fotózás, szerintem ez a legfontosabb. Fiatal és becsvágyó fotósként ezt néha én is elfelejtettem, de azért mindig éreztem, hogy hol a határ. Azóta rájöttem, hogy nem a vágyott fotó, hanem az átélt és bevésődött pillanat az örök, ha nem is sikerül lefotózni. Természetesen kimondhatatlan büszkeség és öröm a jól sikerült fotó, de nem szabad, hogy a történet rólunk szóljon és gátlástalanul beavatkozzunk az előttünk lejátszódó folyamatokba csak a jó fotó kedvéért. Nem szeretem azokat a természetfilmeket, amelyben többet látom a film készítőit a képernyőn, mint a természetet. Nagyon szívesen nézegetek werkfotókat, ez szerintem sokat elárul a háttérmunkáról. Azonban az már nagyon zavar, ha egy képnél megjegyzésben a szegény fotós arról ír, hogy micsoda kínokat kellett kiállnia miközben elkészült a kép. Az utóbbi időben a természetfotózás hatalmas üzlet is lett és tudjuk, hogy az üzleti élet lehet tisztességes és tisztességtelen is. Ettől függetlenül nagyon sok fiatal tehetség van az országban, aki a saját útját járja és nemcsak fotózni tud, hanem maga a természet is érdekli. Összességében számomra a természetfotózás kikapcsolódás, önmegvalósítás, „zsákmányszerzés” és egy tisztább, jobb világ megismeréséhez segít hozzá.

3. Tudható rólad, hogy a nagyvadak szerelmese is vagy. Mi hoz lázba igazán egy szőrös vagy egy tollas állat?

Ha röviden akarnék válaszolni azt mondanám, hogy az a legjobb, ha együtt vannak a képen. Őszinte leszek: több mint 15 éve fotózom a szarvasbőgést Gemencen, de egy bőgő bika látványa a várt helyen és időben nagyon erős kézremegést és légszomjat okoz a mai napig is. Ennek ellenére az egyik (szó szerint) legmegrázóbb élményemet egy öreg rétisasnak köszönhetem, aki a zsákmányolt kárászt a mobil lessátram tetején kívánta elfogyasztani és majd felborította a sátrat velem együtt. A sátor azóta is büszkén viseli a karmai nyomát, bár a teteje egy kicsit beázik. Egyébként teljesen mindegy, hogy szőrös vagy tollas, a környezet, fények és a jelenet kivételes találkozása mind izgalommal tölt el, legyen a modell akár egy veréb, vagy vaddisznó. Szerencsére már sokszor éreztem úgy, hogy legszívesebben felugranék a lesben örömömben.

4. Mik a kedvenc fotótémáid, kedvenc helyszíneid, és milyen módszereket használsz, hogy megvalósítsd elképzeléseidet?

Örök kedvenc és nagyon sok szép pillanatot köszönhetek a gemenci szarvasoknak, Dél-Dunántúl rétisasainak, Sió-menti vízimadaraknak, gyönyörű mecseki tájnak, tavaszi vadvirágoknak, csigáknak, lepkéknek, gombáknak és még sorolhatnám. Tolnaiként kedvenc helyszíneim lakhelyem 70 km-es körzetében találhatók. Erdélyben is van néhány szívem csücske: Retyezát, Hargita, Bihar. Mikor elkezdtem fotózni nagyon sokáig szinte csak cserkeltem. Aztán lassan a cserkelés inkább rövidebb-hosszabb lesek sorozata lett. Jó pár éve inkább már csak lesből fotózom. Ez lehet hevenyészett alkalmi leshely, mobil lessátor, vagy épített les. A madarakat táplálkozási helyükön, jellegzetes életterükben próbálom lefotózni, vagy én próbálom étellel, itallal a lencsém elé csalni.

5. Vannak-e konkrét elképzeléseid a jövőt illetően, eddig meg nem valósult tervek, álomfajok?

Nagyon szeretem az állatokat környezetükkel együtt megörökíteni, de tetszenek a közeli portrék, részletek is. Szeretek csendesen szemlélődni, a hangulatfotó gyakran többet jelent számomra, mint egy akció. A jövőt illetően az említett témákban szeretnék jobban elmélyedni. A Duna vízállásától függően van egy nagyon jó fekete gólyás táplálkozó hely Gemencen, amit évek óta figyelek, de a legideálisabb pillanatról mindig lecsúsztam. Többet szeretnék fotózni apró énekes madarakat is. Két álomfaj van ami foglalkoztat az erdei szalonka és a fogoly, de azért a szőrős jószágokra visszatérve aranysakálnak és vadmacskának is nagyon örülnék.

6. Kérlek mesélj egy kicsit egy számodra kedves fotódról, a témáról, a készítés körülményeiről!

Évek óta fotózom egy halastónál őszi lehalászáskor, előfordul, hogy 20-25 rétisas is összejön a tó környékén. Az egész úgy kezdődött, hogy kinéztem egy helyet a tómederben, ahol a sasok rendszeresen elfogyasztották a megfogott halakat. Észrevettem, hogy a madarak előnyben részesítették a mederben maradt fatuskókat, faágakat a zsákmány elfogyasztására. Mivel fotózható távolságban nem volt ilyen ,testvérem segítségével letettem egyet, de hogy kellően „antik” hatású legyen a fa csak a következő évben fotóztam itt a sasokat (rendszeresen használták). Később viszont felfedeztem egy még jobb helyet, ahol a tó lassú feltöltésekor is sokáig maradt egy kemény száraz iszappad. Itt már az iszapba vert karókhoz rögzített csalihalat is használtam (előtte vagy a sasok, vagy a rókák azonnal tovább álltak a halakkal). Ez a fotóm is itt készült, már a tó feltöltése közben és azt a pillanatot ábrázolja, amikor a fiatal madár sekély vízben futva közelít a kihelyezett csalihoz.

7. Végül pedig mit hordasz a hátizsákban?

Egy Lowepro Photo Trekker és Compu Trekker hátizsákom is van, de a lessátras fotózásaimon egy saját készítésű átalakított túrahátizsák a segédem, amiben egy Nikon D7000 váz, Nikkor 2,8/400 AF-S II tele, egy stabilizátoros Nikkor 2,8/70-200 zoom, egy Nikon TC-20 EIII kétszerező, Kenko Pro 300 1,4x-szerező és tartozékok (pótakkuk, memóriakártyák, kioldózsinór, lencsetisztító stb.) is elférnek. Ezeken kívül van egy Sigma 10-20-as nagylátószögűm, egy Zeiss Flectogon 2,8/20 lencsém, egy Sigma 2,8/150 makróm és 18-55 Nikkor alapzoomom. Időnként közgyűrűt is használok. Állványként egy régi Manfrotto 055, egy Manfrotto 190 Pro, 501 videófej, kisebb-nagyobb gömbfejek váltak be. Nem maradhat otthon az esőponcsó, multifunkciós összecsukható szerszám, álcakendő és egy terepen megtölthető babzsák sem.

Krizák István                                     
facebook.com/Krizák István Photography                

(A riporter szerepében Völgyi Sándor, 2015. február)