Völgyi Sándor

1. Elmesélnéd, hogyan lett a BPH online? Neked Sanyi, mi volt az első két feltöltött képed az oldalra, mert ilyenek is biztos voltak? Az is nyilvánvaló, hogy számodra kedves fotók voltak, hiszem a munkádat/ munkáidat sokan követjük nyomon. Attól volt kedves, mert elindított benned egy felfelé ívelő digitális adatbázist, vagy, mert az a fotó volt az, amiért akkoriban sokat küzdöttél?

Az eredeti ötlet Palánkai Zsoltié volt, aki egy ingyenes szolgáltatónál (ning.com Ez hasonló mint a Blogger, csak fórum létrehozására találták ki.) elindította a birdphotography.hu weboldalt. Ez 2008-ban volt. Az elsők között csatlakoztam, mert akkoriban kezdtem a madárfotózással komolyabban foglalkozni, és azt reméltem, hogy egy ilyen szakosodott oldalon tanulhatok. Ami egyébként így is lett. Szóval elindult a fórum, és Ónodi Mikivel moderátori feladatot is vállaltunk Zsolt kérésére, hogy a szakmai helyességet segíteni tudjuk. Aztán kb 1,5 év múlva, 2010 őszén, ahogy lenni szokott, az ingyenes lehetőség megszűnt, a fórumot csak előfizetés mellett tudtuk volna tovább használni. Hát ezt meg nem vállalta a kis csapatunk. Szomorúan, de az oldalt lekapcsoltuk. De! Természetesen voltak próbálkozások innen-onnan, hogy valamilyen formában életben maradjon a dolog, de ez csak egy helyben totyorgás volt, és kezdett ellaposodni a lelkesedés is. Mindenkiben megvolt az igény a folytatásra, de igazán előremutatót senki nem tett az ügyben. Ezen a ponton döntöttem el, hogy én megpróbálom. Volt némi html tudásom, amit a saját weboldalam összerakásakor szedtem magamra, de azt, hogy egy képfeltöltésen alapuló fórum hogyan működik, és ahhoz mi kell, arról nagyon kevés fogalmam volt. Tehát gyakorlatilag nulla webfejlesztői tudással elkezdtem ez irányban kutakodni. Viszonylag hamar eljutottam az ingyenesen hozzáférhető tartalomkezelő szoftverekig. Na jó, de hogyan tovább? A lényeg, hogy három hónap tanulás, kísérletezés, telepítés, majd több újratelepítés után elkészültem a BPH most ismert formájával. Innen már könnyen ment. Hárman újra felvettük a fonalat, és a BPH-nak saját tárhelyet vásároltunk, ahol elindulhatott az oldal. 2011. január elsején ment ki a körlevél a régi tagoknak, hogy a BPH újra elindult. Mert azért a címlistát előrelátóan elmentettem. :) Hogy mi az, ami megér három hónapi extra munkát, éjszakázást, és a több éve tartó gondoskodást? Hát maga a BPH közössége. Ez nem csak egy internetes fórum. Ez egy valódi alkotói közösség. Az internet szabadságának köszönhetően sokkal hatékonyabban tud működni, mint egy hagyományos fotós egyesület. A kezdetektől jellemző volt a tapasztalt tagok segítőkészsége, a kezdők "irányítása", segítése. Ez hál'istennek a mai napig így maradt. Sok fotóst láttunk "felnőni" az évek alatt, akik kezdőkből mára példaképekké váltak a BPH-nak köszönhetően. Hiszem azt, hogy az oldal valódi értékeket teremt. A szép madárfotókon túl itt valódi emberi kapcsolatok is születtek, olyan ismeretségek, amik a valódi életben is megállják a helyüket. A BPH történetéhez hozzátartozik a kiállítás is. Ez egy kicsit a véletlennek is köszönheti a létét. Szerencsés módon a 2012-es évben a Pécsi Természettudományi Múzeumtól kaptam egy lehetőséget, felajánlást egy fotókiállításra. Szinte azonnal kész volt az agyamban a BPH kiállításának terve. Egy önálló, saját megjelenés helyett megszerveztem az első közös kiállításunkat. Nem várt sikert hozott. Ezen sorok írásakor már a negyedik kollekció összerakásán dolgozunk, és az ország számos pontján megjelentek már a képeink. Így utólag azt hiszem jó ötlet volt. :) A történethez szervesen hozzátartozik a pártoló tagság is. A BPH két év után hihetetlen látogatottságot mutatott. Olyan statisztikai adataink vannak, ami minden várakozást felülmúlt. Persze ez jó, és kenegeti a májunkat, de van egy kellemetlen velejárója is. A tárhelyen jelentősen megnövekedett forgalmat generált. Ez pedig azt jelentette, hogy nem fértünk már bele az előfizetési csomagba. Jött az újabb döntés. Vagy megvásároljuk a magasabb forgalmat is biztosító, emelt szintű tárhelycsomagot, vagy lekapcsoljuk az oldalt. Hatalmas probléma volt. Nem aludtam napokig. Mindhárman gyermekes családapák vagyunk, átlagos pénzügyi helyzettel. A nagyobb csomag annyival drágább lett volna, hogy ezt semmiképp nem tudtuk bevállalni. Mégis az ember családja a fontosabb, mint a hobbija. Napokig ezen rágódtam, amikor egy mosogatás közben, mint egy villám, a megoldás belecsapott a fejembe. Meghirdettük a pártolói tagságot. Az oldal fenntartásában részt vállaló tagok számára a "Hét fotója" szavazáson szavazói jogot biztosítunk. A fórumban való közzététel után, szinte órák alatt összejött a szükséges összeg. A BPH fennmaradása ezzel hosszú időre megoldódni látszik. Ez az eset egy újabb bizonyíték volt számomra, hogy ezt a csapatot nem csak a hasonló érdeklődés tartja össze, hanem létezik már egy komoly közösségformáló és közösségmegtartó erő is. És ez az, ami továbbviszi a BPH-t. Még két dolog van, amiről szót kell ejteni az oldallal kapcsolatban. Tagadhatatlan, hogy az itt tevékenykedő fotósok munkája mérvadó lett a hazai madárfotózás terén. Az országos pályázatok eredményei legalábbis ezt mutatják. Talán ennek is köszönhető, hogy pár vállalkozás is mögénk állt némi támogatással. Így tudtuk megvalósítani a "Hét fotója" díjazását. Vallom, hogy valódi értéket, egyedi fényképeket csak saját munka keretében lehet készíteni. Azonban ha lehetőségünk van a tagokat eljuttatni olyan helyekre, ahol egy kellemes hétvégi napot el tudnak tölteni, vagy egy jó fotózásban lehet részük, akkor az mindenképp megérte. Végül nem szabad elfeledkeznem egy formálódó együttműködésről sem. Egy fotó akkor tölti be valódi rendeltetését, ha az valamilyen formában hasznosulni tud. És egy madárfotó hol tudna jobban érvényesülni, mint egy madarász szaklapban. A Madártávlattal való igazán pozitív, és a jövőre nézve is biztató együttműködés kezd formálódni, ami nagyon remélem, hogy mindkét fél számára előnyös lesz, és a fotóink ez által az ismeretterjesztés, és a természetvédelem szolgálatába is állhatnak.

Két cinege fotó szerepel az első két helyen. Az egyik egy széncinege, a másik pedig egy búbos cinege. Hát azért ez sem véletlen. :) Olyan projekt eredménye lett ez a két fotó, amire büszke vagyok. A Mecsek egy kicsiny lucosában feltűnő, telelő búbos cinege csapat számára téli etetőt helyeztem ki, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a fényképező elé csaljam őket. Akkoriban már a BPH-n szerzett tudásom alapján fotóztam. Reflexiós üveggel ellátott kunyhót használtam, és a madarakat az általam kihelyezett beülőkön fényképeztem. Először persze csak a gyakori fajok jöttek, mint a széncinege. Nem bántam a közönséges madarakat sem, hiszen a területre jellemző, egészen hihetetlen méretű zuzmók nagyon feldobták a képeket. Szerencsémre aztán a tél folyamán egy búbos cinege is rászokott az etető kínálta eleségre. Nagy örömmel fotóztam (több barátommal egyetemben) az addig oly ritkán látott madarat. Az eset pedig nem csak az elkészült fényképek miatt emlékezetes számomra. A tél végére a kis lucosban létrehoztam egy odútelepet. Azt reméltem, hogy költésre bírhatom a búbos cinegét. Sikerült. Az odúim segítségével első alkalommal bizonyítottuk a faj költését Baranya megyében, ami talán még fontosabb, mint egy jó fénykép, hiszen tudományos értéke van. (A sztori részleteiben itt olvasható: http://volgyisandor.extra.hu/node/26)

2. A természettel való mindennapi kapcsolatod nyilván adta ennek valamilyen formában történő megörökítését. Ezt nyomon is lehet követni internetes felületen. Annak ellenére, hogy szép számmal készítesz felvételeket, növényekről, ízeltlábúakról, egyéb gerincesekről, miért pont a madarak a fő célpont? Hol/ mikor volt életedben az a pillanat, amikor letetted a voksod ezek mellett az állatok mellett?

Tulajdonképpen a természetfotózás régi vágy volt már. A kisiskolás éveimet átölelő amatőr természetbúvárkodást az erdészeti középiskolában felváltotta a tudatos ismeretbővítés. Ebből a szempontból is szerencsésnek mondhatom magam, mert volt olyan tanárom, aki nem volt rest a kollégiumban gombászszakkört, és hétvégenként madarászkirándulásokat tartani nekünk. Ebben az időben láttam azt először, hogy bizony fényképezővel is lehet járni a természetet, nemcsak távcsővel. A növények, állatok fényképezése ekkor kezdett igénnyé formálódni bennem. Ez csak fokozódott azokon a nyári táborokon, amit természetvédelmi őrök társaságában töltöttünk a Barcsi Ősborókásban, mindenféle gyakorlati természetvédelmi feladatok között. A vágyból csak jó sokára lett valóság. Munkába állásom első évében, 2000-ben jutottam hozzá az első fényképezőgépemhez, egy Minolta x300s vázhoz, és egy alapoptikához. Fotós tevékenységem ekkor kezdődött. A madarakkal ennél már sokkal régebben eljegyeztem magam. 12 évesen kezdtek komolyabban foglalkoztatni a tollasok. A korábbi, főként apró állatokra, természetben fellelhető kincsekre irányuló gyűjtőszenvedélyem átcsapott a madarak iránti érdeklődésbe, ami az évek múlásával egyre nagyobb rajongássá vált. Volt idő, mikor semmi más nem érdekelt. A tanulás, és a szüleim által kiszabott otthoni munka után engem csak az erdőben lehetett megtalálni. Akkor voltam csak otthon, mikor a rádióban, az Oxigén című műsorban Schmidt Egon bácsi madarászbeszámolóját hallgattam. A középiskola madarász mivoltomat is csak erősítette. A könyvtár polcain hamar felfedeztem Egon bácsi könyveit. A Miért énekel a fülemüle és a Kócsagok birodalma nagy kedvenceim voltak, sőt még azok ma is. Az Európa madarai, a Peterson, pedig bibliámmá vált ez idő tájt. A fényképezés és a madarászat viszont 2008 környékén találkozott csak. A diás időszakban használt felszerelésem nem volt alkalmas a komoly madárfotózásra, viszont az a digitális váz és optika, amihez ebben az évben jutottam hozzá, az már igen. Egy Pentax ist Ds, és egy Sigma 70-300 optika segítettek hozzá első valamire való madárfotóimhoz. Ezt a rendszert aztán nagyon sokáig nyúztam, és azt hiszem a lehetőségeit maximálisan ki is használtam. Főként a BPH-n látott példák nyomán én is elindultam a magam útján, és kis kedvenceim után eredtem. Az első években a fő motivációt a gyerekkori élményeim adták. Az akkor megfigyelt fajokat, viselkedésformákat próbáltam lencsevégre kapni, a régi élményeket akartam újra átélni. Sőt, jobban átélni. A távcsővel nem kellett, és nem is tudtam soha olyan közel kerülni a madarakhoz, mint a fotózás során elsajátított módszerekkel. Az objektívvel bizony nagyon közel kell menni egy jó fotó elkészítéséhez, de ez magával hozza a madarak közelsége okozta élményt is. Eszméletlen érzés egy vadon élő madárhoz karnyújtásnyira lenni, miközben neki fogalma sincs rólam. Ez engem rendkívüli mód fel tud spanolni, és legalább annyira, ha nem jobban inspirál, mint egy jó fotó elkészítése. Egyszer már megfogalmaztam, de jobban nem tudom most sem. Közelebb menni, titkokat ellesni, részese lenni a természetnek. Leginkább ez motivál.

3. Sokfelé szerteoszlik figyelmed. Ezt egyrészt a BPH-n lehet látni, másrészt a honlapodon, ahol nem csak a madárfotók rejtelmeinek feltárásával foglalkozol. Honnan merítesz energiát az újabb és újabb fotók készítéséhez?

Nézd, lehet, hogy kifelé úgy látszik, vagy a blogom olvasása közben azt hihetné a külső szemlélő, hogy folyton a fotózással foglalkozom. Ez persze nem így van. Először is családapa vagyok, annak minden örömével és feladatával egyetemben. Imádom a gyermekeimet, feleségemet, és próbálom úgy intézni a dolgaimat, hogy ők ne hiányoljanak nagyon. Persze tudom, hogy sokat segít, ha az ember családja megérti, vagy legalábbis elfogadja a már-már túl sok elfoglaltságot adó hobbit, de igyekszem ezzel nem visszaélni, és aktív apa, férj maradni. Történjen bármi is a lessátor előtt vasárnap hajnalban, a családi reggeli elkészítése mindig az én feladatom kell, hogy maradjon. Ez nagyon fontos szerintem, és ehhez ragaszkodom. Aztán persze ott a munkám, amit szintén nagyon szeretek. Sikerült úgy alakítani az életemet, hogy a természet vált a munkahelyemmé is. A hivatásos természetvédelemben tevékenykedem a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság munkatársaként, ami rengeteg megoldandó feladatot ad a hétköznapokra. A "zöld" szemlélet végül teljesen átszőtte a mindennapjaimat. Az MME tagságom lassan 25 éves lesz. Természetesen ott sem a háttérből szemlélem az egyesületi munkát, több program aktív résztvevője vagyok. Ez mellett egy természetvédelmi célzatú, helyi alapítvány munkáját is segítem. Éjszakánként pedig cikkeket írok. Egy regionális lap rovatvezetője vagyok immár negyedik éve. Ismeretterjesztő írások jelennek meg tőlem havi gyakorisággal. Persze mi más lenne a témájuk, madarak és védett növények. A maradék időben igazgatom a BPH-t, a saját weboldalamat, és az MME Baranya Megyei Csoportjának is én szerkesztem a honlapját. Az, hogy ezek mellett miért megyek ki újra és újra fotózni? Miért kelek fel hétvégente hajnalban, amikor egy fárasztó hét után végre aludni is lehetne? Hát ez nagyjából olyan, mintha egy dohányostól azt kérdeznéd, miért gyújt rá megint, vagy egy piástól, hogy miért kér még egy felest. Kár volna tagadni, függő lettem. A válasz a kérdésre tulajdonképpen nagyon egyszerű. Mert szükségem van rá. A madárfotózásban tudok kiteljesedni. A sok éve tartó madarász tevékenységem ebben csúcsosodik ki, és számomra itt nyer értelmet a sok-sok megfigyeléssel töltött idő.

4. Az eddigi sok-sok elképzelésed közül, melyeket megvalósítottál, melyek azok, amik igazán a szívedhez nőttek? Melyek azok a helyszínek, amelyek minden évben visszavárnak téged? Az elképzeléseid megvalósításakor milyen szempontok vezérelnek egy újabb helyszín kiválasztásában, és terveid kivitelezésében?

Egy projektet talán nem is tudnék kiemelni, sok kedvenc történetem van. Nagyon élénken emlékszem például az első jégmadaras fotóim elkészítésének körülményeire. Itt talán nem is a madár, sokkal inkább a helyszín, ami annyira kedves számomra. Ugyanis gyermekkorom egyik kedvelt madarászhelyszínén, a Kapos torkolatánál sikerült megvalósítani. Nyaranta, hogy felidézzem ezeket az emlékeket, egy-egy délutánt most is eltöltök itt. Nem baj, ha nem készül fotó, csak kuksolok egy kicsit a lessátorban a folyó partján. A búbos cinege fotózásának története is örök kedvenc marad. Szintén nem csak a fotók miatt, hanem a fotózás által elindított madártelepítési ötlet miatt. Erre a helyre is sűrűn visszajárok az odúk gondozása miatt. És szerencsére gyakran köszönthetem kis búbos barátaimat is ezeken az ellenőrző utakon. Nagyon kedves még a már sok éve működő madáritató is. A reflexiós üveggel ellátott leskunyhó egy folyamatosan működő madáritatóval kombinálva maga a csoda. A lesben elbújva olyan élményekben volt részem, amikre másként nem tehettem volna szert. Az orrom előtt fürdőző madarak látványa semmivel sem hasonlítható össze. Biztos vagyok benne, hogy még sokáig fogom üzemeltetni, főként azért is, mert jelentős madárvédelmi szerepe van. És ott van a legújabb kedvenc, az úszó les. Sokévnyi vízparti próbálkozás után eljutottam ahhoz a módszerhez, ami lehetővé teszi a vízben való szabad mozgást. Ez a tény pedig olyan ajtót nyitott meg előttem a vízimadarak fényképezésében, ami mögött még rengeteg lehetőség rejlik. A víz tehát még sokáig egy rendszeresen látogatott helyszín lesz. Egy-egy új célpont kiválasztásában nálam nagy szerepet játszik a távolság. Nem akarok, és nem is tudok sokat utazni ez miatt, úgyhogy fotós tevékenységemet a mindennapokban amúgy is bejárt területekhez kötöm. Szerencsés helyen élek, mert a hegyvidék erdősége, és a halastavak nyújtotta vízivilág egyaránt könnyen elérhetők. Aztán fontos még az is, hogy a fényképezések folyamán, vagy a lesek kihelyezésekor minél kevésbé avatkozzak be a környezetbe. Arra is szoktam figyelni, hogy a helyszínen vannak-e védett növények, vagy más értékek. Ha ez így van, akkor ezek szerint módosítom a terveimet. Pont ezért az építményeim egyszerű szerkezetűek, viszonylag könnyen elbonthatók, nyom nélkül eltüntethetők. Lényeges szempont továbbá a költséghatékonyság. A madaraknak teljesen mindegy, hogy miben bújok el, lehat az akár hulladék deszkából készült kunyhó, vagy kiselejtezett halászhálóból kialakított álcaháló.

5. Vannak-e konkrét elképzeléseid a jövőt illetően, legyen az eddig meg nem valósult tervek fotózás terén vagy képi megjelenítés, akár monitoron, akár nyomtatott formában? Minden madárfotósnak megvan a saját, eddig még le nem fotózott „madármumusa”, a tied melyik?

Azt talán mondanom sem kell, hogy tele vagyok tervekkel. Ha csak azokkal a témákkal foglalkoznék, amiket már felírtam a listámra, már évekre előre minden szabadidőmet lefoglalnák. És akkor a váratlanul adódó fotótémákról még nem beszéltem. Terveim között szerepel, hogy a már bejáratott projektjeimet mindenképpen folytatom. Ezek között ott van a madáritató, a halastavi tutajos fotózás, és a hegyvidéki ragadozómadár etetőhely fenntartása. Mivel az egerészölyvek fotózása terén elértem azt, amit korábban célul tűztem ki magam elé, ezért ennek az utóbbinak a jövőben inkább csak madárvédelmi jelentőséget tulajdonítanék, persze a fotózás lehetőségének megtartásával. A madáritató örök szerelem, amitől csak nehéz szívvel válnék meg, ráadásul vannak még fajok, és képi lehetőségek a pakliban, amit a szerencse még nem osztott le számomra. A tutajos fotózásnak még az elején járok, de érzésem szerint hatalmas potenciál rejlik még benne. Rövidtávú terveim között szerepel a kakukk és a fekete harkály fényképezése. Miattuk minden évben keresem a lehetőségeket, eddig sikertelenül. Szeretném a tövisszúró gébicsek életét is nyomon követni. Ebben voltak már próbálkozásaim, de eddig a gébicsek bizony mindannyiszor túljártak az eszemen. A következő évre azonban már körvonalazódik a jó lehetőség, azzal mindenképpen foglalkozni fogok. Gyerekkori élmények miatt, az akkori megfigyeléseim nyomán, egy őszi bodzás téma is a megvalósítandó tervek listáján áll. Az érő bodzabogyók sok madár kedvencei, és rengeteg poszáta, rigóféle látogatja ebben az időszakban ezeket a helyeket. Szóval egy bodzás sorozatra előbb-utóbb biztosan szert fogok tenni. Aztán a nagy tervem a réti sasok fényképezése. Idestova 15 éve foglalkozom a faj védelmével, kis túlzással már azt mondhatom, hogy személyes ismerőseim is vannak a sasok között, de egy épkézláb fényképem még nincs róluk. Ma már úgy érzem madárfotósként is felnőttem a feladathoz, úgyhogy ez irányban is keresem a lehetőségeimet.

6. Kérlek, mesélj egy kicsit, egy számodra kedves fotódról, a témáról, a készítés körülményeiről!

Gyorsan végigszaladtam a képeken, egy kicsit mind a kedvencem. :) Végül csak választottam egyet. Egy olyat, amiből nekem is csak egy van. Egy szerencsés pillanat, amihez több összetevő is kellett. Számomra a madárfotózás nem csak az exponálógomb lenyomása. A madárfotózás egy nagyon hosszú, összetett folyamat, aminek csak egy kis része az exponálás. A téma felfedezése, az adott madár és helyszín megismerése, a fotózni kívánt faj viselkedésének, szokásainak az ismerete, a lehetőség megteremtése, hogy a fénykép elkészülhessen, és egy nagy adag szerencse mind-mind kell ahhoz, hogy egy önálló gondolat nyomán egy fénykép elkészülhessen. Erre jó példa a következő történet.

Kedvenc fenyvesembe vezetett az utam, még szeptember közepén, hogy az odútelepen még elmaradt tisztítást elvégezzem. A költési szezon után az odúkból a fészekanyagot illik eltávolítani, hogy ne adjunk lehetőséget az élősködőknek, parazitáknak az áttelelésre. Nem volt nagy munka, és mellette legalább madarásztam is kicsit. A vastag mohával borított talajon hangtalan a járás, szinte minden apró neszt meghallani. Meg-megállva, lassan haladva figyelgettem a fenyőkön mozgó madarakat. Egy helyen, a cinege csapatok hívogatása mellett, a fák teteje felől furcsa zaj hallatszott. Apró recsegések, roppanások, lehulló tobozpikkelyek alig hallható neszezése. Nem kellett sokat keresgélni a hang forrását. Az egyik fenyő csúcsán, a csüngő tobozokon 3 madár lógott, és a tobozokat bontogatták. Mielőtt megpillantottam őket, már tudtam kikhez van szerencsém. A magashegységek fenyveseinek madarai, a keresztcsőrűek táplálkoztak felettem. Sokévnyi madarászás alatt csak néhány esetben találkoztam velük, de ilyen közelről, pár méterről, még soha nem tudtam megfigyelni őket. Nagy élmény volt! A kíváncsiság persze pár nap múlva ismét a helyszínre vitt, és csodák-csodája, 15 keresztcsőrűt számoltam. A feladat adott volt, le kellett fotózni ezt a hihetetlen csőrszerkezettel ellátott madarat. Na igen, de hogyan?! A keresztcsőrűek fent táplálkoznak a fák csúcsán, én meg ugye nem tudok repülni. Valamit tenni kellett! A megoldás a madár életmódjából fakadt. A keresztcsőrű szinte kizárólag fenyőmaggal táplálkozik. A fenyőmag meg sok vizet kíván, ezért ezek a madarak sokat, napjában többször isznak. Ezt a tényt próbáltam kihasználni. Így került sor arra, hogy a gondolati síkon akkor már létező mobil madáritatóból valóság váljon. Otthoni kis műhelyemben pár óra alatt össze is állítottam a 70X70 cm alapterületű, kb 50 l vizet magába fogadó kis medencét. Másnap már állt is a mobil madáritató az erdőben Igaz, hogy az időjárás esősre fordult, de lesz, ami lesz, egy próbát megér. Egy hét szoktatási idő után, nagy várakozással telve tettem próbát. Hűséges lessátramat felállítottam, és bebújva várakoztam. Nem hiába. A jutalom keresztcsőrű fotó lett. A határozókönyvek oldalain már megcsodált, egészen elképesztő csőrszerkezetet most teljes valójában láthattam. A keresztcsőrű csapat a sátram felett táplálkozott, a szomszédos fenyő csúcsán. Munkájuk nyomán csak úgy hullott a tobozpikkely, megkopogtatva a sátorlapot. Kis idő múltán egy hím és egy tojó egyre lejjebb és lejjebb szállt, majd kiültek a fenyő alsó ágára, mindössze 1,5 m-re a lessátram fölé. A felfelé nyíló kis kémlelőn keresztül jól láttam őket. Feszült pillanatok voltak. Vajon leszállnak a kis madáritatóra? Pár perc múlva a hím megtette, amit előtte megálmodtam. Néhány szárnycsapással a fényképező előtt termett. Már csak egy dolgom volt, lenyomni az exponáló gombot. Szép pillanat volt. És mint az utána következő néhány eredménytelen lesben ülés bizonyította, ritka pillanat is. Ahogy időm engedte, mentem, és vártam az újabb csodát. Sajnos azonban valamiért az nem akart megismétlődni. Bár rögtön a következő alkalommal megkísértett a szerencse. Jó 40-es keresztcsőrű csapat táplálkozott az itató körüli fákon. Néhány példány már egészen lehúzódott a fák alsó ágaira, és az itatóval szemeztek. Az ujjam már az exponáló gombot simogatta. Ám ekkor olyan történt, amit igazán nem szerettem volna. Az erdőből beszélgetés hallatszott, amely egyre közelebb jött. És kisvártatva a fák között fehér sapka tűnt föl. Ami hol alacsonyan, hol magasabban bujkált. Persze a sapka alatt ember is volt. Gombászok érkeztek az erdőbe, akik egymástól eltávolodva egyre hangosabban beszélgettek, majd kiabáltak egymásnak. Nyilván a madarak egyből elrepültek, én meg majd felrobbantam a dühtől, és kikiabáltam a közben már egészen közel járó emberkéknek, hogy ha lehet, máshol szívják a levegőt. Sűrű elnézések közepette eloldalogtak, de alig egy óra múlva ismét felbukkantak. Ekkor már nem volt miért a sátorban gubbasztani, így előbújtam. Lehiggadva aztán elbeszélgettünk, hogy miért is nem kell kiabálni az erdőben, és hogy én miért is sátrazok éppen ott? Biztosan hajléktalan vagyok, és ide költöztem, hiszen még a kályhacső is kilógott a sátor oldalán. Persze hamar tisztázódott a helyzet, de az továbbra is rejtély maradt előttük, hogy miért akarok én madarakat fotózni ott, hiszen ők egyet sem láttak az egész erdőben.

7. Végül pedig: mit hordasz a hátizsákban?

Jelenleg egy Penatx K5 II vázzal készítem a fényképeket. Madárfotózásra egy Sigma 120-400 mm 1/4,5-5.6 DG APO OS és egy Sigma 70-300 mm 1/4-5.6 DG APO Macro otikát használok, az adott helyzetnek megfelelően. Az utóbbi objektívet a növények, gombák, rovarok és egyéb apróságok megörökítésénél is nagy haszonnal forgatom. Az egészen extrém macro felvételekhez, néha ilyen is adódik, egy régi, M42-es menettel rendelkező Jupiter 2/85 objektívet csavarok fel egy harmonika kihuzatra, így érem el a kívánt nagyítást. Ha nagy ritkán tájképek készítésére adom a fejem, akkor arra ott van egy Sigma 18-200 1/3.5-6.3 DC és egy Pentax SMC DA 1/3,5-5,6 18-50 mm AL objektív. A felszerelést egy saját magam által átalakított Alto hátizsákban viszem magammal, amiben mindig van egy kombi kés, pótakksi, szemeteszsák, szigetelőszalag, némi zsineg, WC papír. Fotózás közben a felszerelést egy Manfrotto 190 tripod + Manfrotto 352 RC gömbfej kombóra pattintom, vagy egy saját készítésű, meggymagtöltetű babzsákra helyezem.

Völgyi Sándor                             
volgyisandor.extra.hu                        

(A riporter szerepében Szabó Gábor, 2015. augusztus)