Lumnitzer Ákos

1. Mióta foglalkozol a fotózással, hogyan kezdődött, és miért pont a madarak a fő célpont?

Komolyan már 1996 óta vagyok a fotózás rabja. Víz alatt, mint búvár, kezdtem tapasztalataimat szerezni. Természetesen nem is volt még akkor az könnyű dolog a diafilmes Nikonos típusú kamerákkal. Azok nem tükörreflexesek, tehát a tárgyaktól levő távolságokat becsülni kellet, s még a víz és a búvárszemüveg is torzít. Tehát jó gyakorlat volt számomra. A madarak is vonzottak mindig, de őket 2006 óta kergetem, mikor első digitális tükörreflexes vázamat, a Canon 30D-t, megvettem. A kezdő 75-300mm-es lencse se segített, gondolhatjátok, de szenvedély volt bőven. Amit imádok a madaraknál, hogy nincs két kaland, ami hasonló. Küzdenek minden nap az életükért, a pazar tollazatok szépen adnak álcázatot (is) nekik, de legfontosabb nekem, hogy dallamaik a legridegebb téli reggel is megmelegítik a szívem.

2. Mi is az „Idiotropiscis lumnitzeri”, és hogy-hogy a Te nevedet viseli?

1997-ben fotóztam egy tengeri csikót, amit nem találtam meg egyik halas könyvemben sem. Első fotóimat róluk az Ausztrál múzeum egyik biológusának mutattam meg. Neki egyből leesett a tantusz, hogy naná, hogy nem ismerős, mivel nincs nekik a gyűjteményükben, tehát nem tudnak a létezéséről. Ezért (sajnos) be kellet két példányt gyűjteni, hogy a dokumentumokat róluk le tudják írni. Pár évvel azután tájékoztattak arról, hogy mivel milyen lelkes, segítőkész voltam mindig is a múzeum alkalmazottjaival, tiszteletből rólam nevezik el. Angol neve “Sydney’s pygmy pipehorse” talán magyarra fordítva “Sydney törpe csikóhala”. Erre nagyon büszke is vagyok és mindörökké hálás is a múzeumnak.

3. A Föld másik oldalán élsz. Számunkra egy egzotikus világ, amit a fotóidon keresztül megmutatsz. Mi az, amit igazán szeretsz Ausztráliában?

Nekem az tetszik legjobban, hogy például még itt Sydney-ben, ami Ausztrália legnagyobb városa, pár percre lakhelyemtől gyönyörűbbnél-gyönyörűbb madarakkal találkozhatok. Persze, még a kertünkből is sokszor látom kedvenc ragadozó madaraimat, meg más kuriózumokat, amiért a Ti szívetek is dobogna!

4. Mik a kedvenc fotótémáid, kedvenc helyszíneid, és milyen módszereket használsz, hogy megvalósítsd az elképzeléseidet?

Mivel a ragadozókért vagyok nagyon oda, sokat olvasok róluk, a biológiájukról, életükről. Ez mind helyes alapanyagot ad ahhoz, hogy idővel kamerával is sikeresen elkapjam őket. A helyszín számomra mindegy, az attól függ, hogy mit szeretnék fotózni. Tehát síkság, mocsár vagy erdő is lehet. A lest nem nagyon szeretem, mert szeretek mozogni és madarakat cserkészni. Néha terepruhában kuksolok órákon át, néha orvlövészek által használt lombozathoz és fűhöz hasonló ruhában lapulok a terepen. Ha rendkívüli lehetőségem van, akkor pedig egy lesben kuksolok, de azt inkább fészkeknél szoktam felhasználni, és azért kell a tanulmányozás is, hogy értsem a madarak hozzáállását a leshez. Ausztráliában nincs tiltva a lesfotózás a fészkelő madarak esetében sem. De a madarak jóléte számomra mindig sokkal fontosabb, mint egy fotó produkálása, és a dolgoknak mindig így is kell lenni. Az élmény meglehet fotó nélkül is, nem szabad erőltetni a dolgokat. Természetesen a tapasztalat meg felkészülés mind segít a madarak viselkedésével kapcsolatban. Például az általam felfedezett helybeli fehérhasú rétisas párom fészkéhez még pár hónappal a párzás előtt építettünk egy lest, s azok el is fogadták. Mikor szeptember elsején, a helyi tavasz első napján odamentem még sötét éjszaka, hogy a szülők ne lássanak meg, akkor a pirkadat nagyon gyönyörű látvánnyal fogadott. A tojó sas melegítette a picit, s mikor a nap felkelt, akkor már leszállt a fészekről, és beült egy szokott figyelőágra, ahonnan a környezetet szemlélte egész nap. Jó sokat töltöttem a fiókával, akit Hope-nak (Reménynek) neveztem el, de majd később kiderül, hogy miért. Nem minden fotót tervezek, például a tojót egy téli délután, már a legutolsó pár percnyi fényben tudtam lefotózni egy tó partján ahol vadászott. Annyira elfoglalta az áldozat elkapása, hogy rám se nézett, csak alacsonyan körözött s vadászott. Néha a szerencse is segít. Mindenkivel megeshet, hogy jó időben a megfelelő helyen van, és sikeres fotót készíthet.
Még nem volt lehetőség dögökkel etetni a ragadozókat, mint ahogy látom, hogy Ti lesekből készítitek a hihetetlen remek, ragyogó ölyves, sasos fotóitokat, de majd lesz az is. Hangokat nem használok nappali ragadozókra, felesleges szerintem. A baglyokat meg éjjel fel lehet fedezni hangjuk segítségével, mert alkonyatkor, vagy hamar utána, elkezdenek rikácsolni, ha a felmért területben tartózkodnak. Ritkán előfordul azért, hogy mégis hanghívást használok. Ha új helyen járok és alkonyatkor nem hallok semmit. Ez inkább amolyan felméréses hang használata, amire jó esetben válaszol (inkább nem) a bagoly, amelyiket keresem. Minden tapasztalatomat a baglyokkal és más ragadozókkal kapcsolatban megosztom a megfelelő tudományban dolgozó kutatókkal.

5. Vannak-e konkrét elképzeléseid a jövőt illetően, eddig meg nem valósult tervek, álomfajok?

Halálomig a madarak rabja maradok. Ennyi az egész. Jó pár helyre szeretnék menni még a zord nap megérkezése előtt Ausztrálián kívül is. Álmom, hogy a japánban található halászbaglyot (Bubo blakistoni), a Steller halászsast (Haliaeetus pelagicus ) és a nászoló darvakat (Grus japonensis) fotózzam, a téli hidegben fürdőző majmokkal (Macaca fuscata ) együtt.
Alaszka is vonz. A grizzlyk, az amerikai halászsasok (Haliaeetus leucocephalus), meg a baglyok, mint a havasi bagoly (Bubo scandiacus), a nagy szürkebagoly (Strix nebulosa) és a fülesbagoly (Asio otus) is. Florida, ahol a madarak majdnem a lábadra lépnek (mint láttam azt a fotókon). Costa Rica, ahol egy barátom él, és hihetetlen, s változatos élővilággal rendelkezik (meg baglyokkal).
Természetesen egy pár afrikai kaland is beleférne, ahol inkább a leopárdot, gepárdot kergetném, de a madarak se kutyák. Mindent lehetne fotózni szerintem.
Szülőhazámat sem felejtem el, mert van pár messzi ismerős akivel nagyon jó érzés lenne egyszer találkozni és természetesen a csodaszép madarak otthon is léteznek, amiket szívesen fotóznék. Aztán ha lehetne, elmennék Lengyelországba is, hogy az európai bölényt fotózzam.

6. Kérlek, mesélj egy kicsit, egy számodra kedves fotódról, a témáról, a készítés körülményeiről!

Még egyszer megerősítem hozzáállásom, hogy a madarak jóléte első számomra, nem a fotó. Mint előbb említettem, a rétisas fészkes kalandjaimat, szeretnék róluk mesélni. Jó pár éve figyelem ezt a fehérhasú rétisas (halászsas) párt akik a környékemen laknak, és a kék hegyek (Blue Mountains) lábánál, a Nepean folyó partján fészkelnek már több mint 80 éve. Egy idős hölgy ismerősöm mesélt nekem gyerekkoráról és mosolyogva mondta tapasztalatait, hogy hányszor látta őket vadászni, halászni, hányszor repkedtek kertjük felett, mivel a telkük nem volt messzebb 400 méternél a fészektől. Ekkor már én is haladóbb fotós voltam, madár fotózás szempontjából, és elhatároztam, hogy szárnyam alá veszem őket, és amennyire lehet, életüket is tanulmányozni fogom. Az évtizedekig újraépített fészkük 2011 júliusában összeesett egy rideg, szeles, téli napon az óriási fával együtt. Ez igazán szívszakító volt, mert a fa perfekt volt a reggeli fényes fotózáshoz is mert északkeletre nézett. Az új fészek pedig bekerült a következő völgybe, és a hegyről délkeletre nézve nem olyan jó helyen fekszik. De nem ez a lényeg természetesen. Mint előbb említettem, a picit szeptember elsején látogattam meg először. Azért is nem lehetett előbb, mert a tojás alatt, meg még mikor a fióka nagyon fiatal, akkor rizikósabb is, mert a szülők a múltban már otthagytak a fészkeket. Az meg nem éri meg, hogy az életüket az ember így megzavarja.
Az első látogatásom utáni héten óriási bozóttűz kezdődött, amit nem tudtak eloltani napokig, és lassan a völgy felé haladt a tűzfront. 200 méterre a völgytől sikerült eloltani napok múlva egy oltó helikopter segítségével. Persze nem a sast védték, hanem a tűz haladását kellet megállítani. Sajnos hat héttel azután újabb tűz keletkezett, amit talán Ti is láthattatok tavaly októberén a magyar TV hírprogramjaiban, mivel a világot az a tűz bejárta. Akkor már a fészek völgyét se kímélte. Könnyes szemekkel néztem végig két kilométerről, ahogy a földön lassan haladt, és mindent pusztított. A sasfiókának semmi esélye nem volt szerintem. Mikor a tüzet eloltották, kellet legalább egy hónapig várni amíg be lehetett a zónába menni, mivel a fák ilyenkor sok ágat vesztenek a száraz hő miatt, amik csak letöredeznek, és életveszélyes körülményeket okoznak.
Nem tudtam mi lett Hope-al. Mindig azt gondoltam, hogy nem élhette túl a füstöt vagy a hőséget, pedig a lombozatot békén hagyta a tűz. Egyetlen jó hír volt, hogy kb két kilométerrel odébb egy vándorsólyom pár sikeresen felnevelte két fiókáját, pedig náluk is hatalmas tűz pusztított.
A helyzetet elfogadtam, és még ráadásul két szakértő tudós ismerősöm is megegyezett, hogy a sasfióka nem élhette túl.
Az igazi meglepetés január közepén kapott el. Az egyik közeli tó partján két elsőéves sasfióka kergetőzött a tó fölött, vadásztak. Hát megdöbbentem az biztos. Hope túlélhette a katasztrófát? Csak egy dolog volt ami meg itt kezünkbe játszhatott. Ha látjuk a fiatal sast a volt fészkét tartó völgy környékén, főleg késő délután – este felé, amikor már nyugodni kell menni, akkor az azt jelentheti, hogy Hope-ról van szó. Saját szemeimmel nem láttam, de egyik barátom kétszer is így meggyőzött, hogy a fiatal sast látta a völgye felé menni. Tehát a remény megmaradt.

7. Végül pedig: mit hordasz a hátizsákban?

Két módban készülök a fotózáshoz. Egyik, amikor új helyre megyek és mindent viszek akkor nagy zsákkal indulok, egy Lowepro 600AW amiben általában benne vannak a: Canon EOS 1DMkIIn, 1DMkIII vázak, 500mm f/4L IS USM, 1.4x, 2x konverterek, 70-200 f/2.8 IS USM, 100mm f/2.8 USM makró, 24-85mm f/3.5-4.5 USM, 580EXII, 600EX-RT, vaku hosszabbító kábelek, vakuhoz külön Wimberley kar, Better Beamer vaku nagyító, Feisol CT-3372 álvány, Wimberley gimbal fej. Ha a megszokott helyi kalandokra indulok, akkor a legfontosabbak jönnek csak. Legtöbbször csak a 1DMkIII, 500 f/4L IS USM konverterekkel és kész, mert legtöbbször úgy is kézben tartva fotózok.

Lumnitzer Ákos                        
www.amatteroflight.com                 

(A riporter szerepében Völgyi Sándor, 2014. június)