Selmeczi Kovács Ádám

1. Mióta foglalkozol a fotózással, hogyan kezdődött, és miért pont a madarak a fő célpont?

Klasszikus módon (Duna menti falusi gyerekként) kezdődött a természettel való kapcsolatom, a madarak pedig – mint a legkönnyebben elérhető és legfeltűnőbb állatcsoport – kézenfekvő választás volt a fiatalkori vizsgálódásokhoz, fotós próbálkozásokhoz. Bár foglalkoztam néhány évig ritka növények – elsősorban orchideák – fotózásával, de végül visszakanyarodtam az eredeti témához.
A kezdeti sor: Zenit – Praktica – Chinon (ill. Pentax, de végeredményben K bajonet) után erősítettem egészen a Canon T90-ig, ami az analóg korszak egyik csúcsgépe volt.
A digitális SLR világba viszonylag későn léptem, Nehézy Laci barátomnál tetszett meg a Nikon D70, amit egy D300 követett, nyilván mindenféle teleobjektívek kíséretében.
Aztán – mint oly’ sokan én is – hamar rájöttem, hogy a hozzáférhetőséget tekintve jóval könnyebb a Canon háza táján mozogni, így egy pár éve ezen a fronton harcolok (jelentős sikerrel) az anyagi leépülésért.

2. Fotóidat böngészve, és munkádat ismerve, látok sok víz közeli fotót, és ugyancsak sok hegyvidéki képet. Melyik az igazán nagy szerelem?

Anyai ágról való debreceni származásom miatt a pusztai és vizes élőhelyek abszolút elsőséget élveznek. A Kiskunság mellett a Hortobágyra is elég sokat járok, ottani kollégáimnak, barátaimnak (első helyen Szilágyi Attilának és Tar Jánosnak) ezúton is köszönet a sok segítségért!
A hegyvidék másodlagos, ám szintén fontos, hiszen a Dunakanyarban nőttem fel, ahol víz ide vagy oda: a túloldalon (bárhonnan nézzük is) hegyek magasodnak...
A legtöbbet a Duna és az Ipoly mentén járok, ahol elsősorban vízimadarak megfigyelésével, felmérésével töltöm az időt, amelynek melléktermékeként sok fotót készítek.
A hegyvidék (szinte kizárólag a Börzsöny) nehezebben kezelhető, de sok élményt ad, ráadásul néhány olyan faj révén, amit csak kevesen fotóznak.

3. Természetvédelmi munkád során tudod-e hasznosítani fotós tevékenységedet?

Nyilvánvalóan próbálom teljes körűvé tenni a dolgot: mint a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa számtalan kiadványban, terméken, elektronikus felületen jelennek meg a képeim. A közeljövőben kerül kiadásra egy nagyszabású album a Dunakanyarról, amelyben – reményeim szerint – jó néhány általam készített felvétellel találkozhatnak az olvasók.
Nem tartom számon a különböző fórumokat ahol megjelentek fotóim, de vannak kedves epizódok. Nemrégiben egy fehérorosz matricához, majd egy francia madárhatározóhoz kértek tőlem fotókat. Örömmel adtam, bár nem gondoltam, hogy mindkét helyről ilyen gyorsan kapom vissza a referencia-példányokat…
Legutóbb az Országos Magyar Vadászkamara vadászvizsgához szükséges kiadványában jelentek meg fotóim, én ezt is a természetvédelmi munka részének tekintem.
Emellett (szintén magától értetődően) erős helyet foglal el a szemléletformálás: számtalan előadást és vetítést tartok, amelyek esetében nélkülözhetetlenek a nézőket is inspiráló fotók.

4. Mik a kedvenc fotótémáid, kedvenc helyszíneid, és milyen módszereket használsz, hogy megvalósítsd az elképzeléseidet?

Nem vagyok igazi fotós, ezt a monogramomból képzett domain (fotoska.hu) szójátéka is jelzi. Alapvetően terepi madarásznak tartom magam, a fotózás erre rakódik rá.
Mivel elég jól ismerem az általam járt területek fajait, ezért alapvetően cserkeléses technikát alkalmazok. Lessátorban vagy két éve nem ültem… Természetesen ez a fotóimon is meglátszik, számtalan fajt nem fotóztam és vélhetően nem is nagyon fogok. Nem biztatok erre a módszerre senkit (főként azokat nem, akik nem ismerik a fajokat és azok szokásrendszerét!), de óriási élményt tud jelenteni, amit a sokszor spontán jelleg csak fokoz.
Igen sok időt töltöttem el a több mint 200 év után visszatelepült énekes hattyúk (Cygnus cygnus) költésének dokumentálásával, a 2005 óta sikerrel fészkelő pár szokásainak megfigyelésével. Ennek révén számos nagy élményt adó fotót készíthettem, amelyek egy része a bph-n is látható.
Hasonlóan kedves téma a nagy bukó (Mergus merganser), amelynek épp tíz éve kezdődött megtelepedését sikerült fotókkal is bizonyítani. Azóta minden évben keresem és fotózom (több-kevesebb sikerrel) a fajt.
Az erdei fajok közül két rejtőzködő, fokozottan védett madár: a fehérhátú fakopáncs (Dendrocopos leucotos) és a kis légykapó (Ficedula parva) a kedvenc fotótémám.
A harkályokkal évek alatt sikerült olyan „kapcsolatot kiépíteni”, hogy nemzetközi szinten keresett és elismert fotókat tudtam készíteni. Persze a java még hátravan, de ez is már csak rajtam múlik…

5. Vannak-e konkrét elképzeléseid a jövőt illetően, eddig meg nem valósult tervek, álomfajok?

Bár teljesen változó mértékű időt (jelenleg igen keveset) töltök a fotózással, azért természetesen vannak elképzeléseim, terveim, másokhoz képest annyi különbséggel, hogy sokszor évekig nem foglalkozom ezek megvalósításával, csak néha ötletszerűen felvetődnek. Manapság már inkább projektszerűen próbálok gondolkodni (mihez milyen fotó kéne), de nekem még mindig inkább kikapcsolódási forma a fotózás, nem pedig kötelességszerű – akár csak a megfelelési kényszertől vezérelt – tevékenység.
Álomfajok és helyzetek mindig vannak, de ezekben sokszor az a jó, ha az ember nem éri el…

6. Kérlek, mesélj egy kicsit, egy számodra kedves fotódról, a témáról, a készítés körülményeiről!

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy minden jó fotó egy élmény, így nehéz a választás, de maradjunk a fehérhátú fakopáncsnál, mint – legalábbis a madarászok számára – különös fajnál.
A Börzsönyben fészkelő mintegy 100 páros állomány az egyik legerősebb hazai populáció. Az alapvetően félénk és emberkerülő, csendes harkály a téli táplálékszegény időszakban előszeretettel keresi fel a gyertyán-elegyes erdőket, ahol sok lábon álló holt fát talál. Erősen táplálékspecialista, így – rokonaival ellentétben – nehéz rábírni más kosztra. Kalotás Zsolt unszolására egy télen át gondoztam (értsd: margarinnal és napraforgóval preparáltam) egy öreg bükkcsonkot, amelyet a sokféle erdei madár mellett már róka és nyest is látogatott, ám a fehérhátú csak körbejárta.
Ugyanakkor a cserkeléses technika hatékonyabbnak tűnt, egy fehérhátú család táplálkozó-területét kifigyelve egészen közelre be lehetett lopni őket.
A kedvenc (hangulat)képem is majdnem így készült, annyi különbséggel, hogy nem madárfotózásra készültem. Mivel éppen igen jó zúzmarás idő volt, gondoltam készítek néhány tájképet a Magas-Börzsönyben. Hátizsákomban egy öreg (majd’ 200.000 expót megért) 5D MkI és egy 4/70-200 IS foglalt helyet. Az egyik ismert fehérhátú revír mellett haladva vettem észre, hogy a zúzmarás vékony állományban egy tojó madár keresgél egykedvűen. Kicsit mérgelődtem, hogy miért nem gondoltam arra, hogy a nagytelét is megsétáltassam, de aztán a „szegény ember vízzel főz” elvet követve csináltam néhány fotót a full-frame szettel. A madár igen bizalmas volt, így sikerült néhány Hannu Hautala-s hangulatú képpel hazatérni.
Utólag örültem is a helyzetnek, hiszen nagytelével csak néhány újabb közeli habitust, míg így egyfajta erdei hangulatot sikerült leképezni.

7. Végül pedig: mit hordasz a hátizsákban?

Ahogy említettem, jó ideje különböző Canon termékek húzzák a vállamat. Madarakhoz egy Canon 1D-t használok 500-as telével 1,4 ill. 2x konverterekkel; tájfotózáshoz pedig egy Canon 5D jön velem egy 24-105 mindenessel, illetve 70-200 valamint (kakukktojásként) Sigma 12-24 ultranagylátóval.
Remek Manfrotto állványaim vannak (köztük – a valóban nagy – kedvenc 351), és külön említést érdemel az RRS monopodom, amit csak ajánlani tudok (egy életre szól – sajnos az ára is…)
Az apraja (szögkereső, pótakksik, kioldók, stb.) már csak hab a tortán. Amúgy mindez csak egy Lowepro SuperTrekkerbe fér el, amit én Szőke Petyától vettem, de kiderült, hogy eredetileg Kármán Balázsé volt.
Szóval van egyfajta ereklye-jellege is – lehet, hogy azért olyan elképesztően nehéz?!

Selmeczi Kovács Ádám               
fotoska.hu                          

(A riporter szerepében Völgyi Sándor, 2014. július)