Búbos cinege az objektív előtt

   Az egész a gombákkal kezdődött. Szeretem őket! Fotózni és enni is. Elkápráztat változatosságuk, sokszínűségük és formagazdagságuk. Ízviláguk pedig már rég rabul ejtett.

   2010 októberében gombászni érkeztem a NY-Mecsek egy félre eső zugában fekvő lucosba. Tudjuk, hogy tájidegen a fafaj, nem idevaló, stb. De ennek a kis erdőnek hangulata van. Mohás a talaj, a cserjéken, ágakon mindenütt zuzmók sokasága tenyészik, a fák alatt pedig folyamatosan félhomály uralkodik. És hát ott van a rengeteg gomba. Ez alkalommal légyölő galócákat szerettem volna fényképezni, de azért a gombász kosár is a kezemben volt, hátha lesz valami ehető is. Így is lett. Jól kifotóztam magam a piros kalaposok között, aztán neki álltam, hogy a még nem túl öreg nagy őzlábakat összeszedjem.

   Közben persze madarász énem sem nyughatott. Rengeteg sárgafejű királyka, fenyvescinege, őszapó keresgélt mindenhol a fákon. Szabályosan mozgott az erdő, annyian voltak. A nézelődés alatt a kosár is megtelt néhány jól megtermett őzlábbal. A gyerekeknek rántott gombát fogok belőle készíteni. Ilyen gondolatokkal bújkáltam a fák között, amikor eddig számomra ismeretlen madárhangot hallottam. Megálltam, hallgatóztam. Megint. A fák tetejéről jött a finom, bugyborékoló, újra és újra felcsendülő hang. Rövid kutatás után a távcsővel megtaláltam a kis madárkát! Búbos cinege volt! Hej de megörültem! Utoljára középiskolás éveim alatt láttam a barcsi homokvidéken, idestova 15 éve. A kis búbos fáról-fára repülve keresgélt. Jó fél órán keresztül követtem, és gyönyörködtem benne. Persze nem tudtam magamban tartani hirtelen szerzett élményemet, és telefonon máris Gyuri barátommal beszéltem róla. Mivel az ő ereiben is tisztességes madarász vér folyik, másnap már a fenyvesben leste a népes madárcsapatot. Nem kis meglepetésemre azzal a hírrel hívott, hogy nyolc búbos cinegét számolt.

   Újabb és újabb látogatások következtek, amelynek mindig búbos cinege megfigyelés lett a vége. A madár látványa okozta öröm után már azon járt az eszem, hogy hogyan lehetne megfotózni ezt a kedves madárkát. A közeledő etetős szezon jó alkalomnak tűnt, hogy ezt a tervemet megvalósítsam. Ki tudja, hányszor mondtam: "Bárcsak kitartanának decemberig!". Szerencsére olyan jól érezték magukat a fenyvesben, hogy szépen megvárták a telet, óhajomat teljesítették. Most már csak rajtam múlott minden. Addigra már tudtam, hogy hol mozognak többet, és hogy hova kell az etetőt állítanom, a minél biztosabb siker érdekében. Próbáltam úgy tervezni, hogy az egyébként árnyas erdőben elég fény jusson az etetőhöz, de ne legyen nagyon nyílt helyen sem. A legmegfelelőbbnek egy kis tisztás bizonyult, ahova délelőtt a nap is besütött. December elején már állt a nagy madáretető, mellette pedig a leskunyhó. Az etető "saját" fejlesztés. Szintén Gyuri barátommal közösen készítettük. A már második generációs önetetőt ugyan még nem szabadalmaztattuk, de az elmúlt évek tapasztalatai alapján jól beválnak. Kb. 30 kg napraforgó mag fér bele, ami a gravitáció segítségével, a madarak igényeinek megfelelően jut az etetőtálcára. A les pedig az országban már számtalan helyen használt, OSB lapból összeállított, és a híres detektív üveggel felszerelt kunyhó. Mindenkinek ajánlom az "update" helyett a les építést! Izzasztó munka volt, mire a teljes felszerelést elcipeltem a helyére.

   Két hetet adtam a madaraknak, hogy a felkínált napraforgó magot és faggyút megtalálják. Az első próbálkozásra nagy izgalommal érkeztem. Az etető mellé készítettem egy vályút, ami a fotózást szolgálta. Erre erősítettem fel a beszállóágakat, és a fotózások alatt innen jutottak a madarak a szotyihoz. Néhány madár nélküli leskelődés után aztán eljött a nagy nap. A sok fenyvescinege, kék és barátcinege között búbos cinege jelent meg az etetőn.

Nagy izgalommal fényképeztem őket. A kezdeti életlen, bemozdult képek után aztán megnyugodhattam. Rögzítettem első, éles búbos cinege fotóimat a memóriakártyára.

A les mindössze 2,5 m-re volt az etetőtől. Ilyen közelségből madarász élménynek sem utolsó a búbos cinege látványa, fényképezni meg egyenesen felemelő érzés. Nagyon boldog voltam. Szerencsére a történet itt nem ért véget. A kis búbos annyira odaszokott az etetőhöz, hogy szinte biztosra vehettem, ahányszor fotózni megyek, annyiszor fogok vele találkozni. A jó fotó már csak az időjáráson múlott.

Sokszor volt borult, esős, fényszegény nap. És kis madárkám nem segített ilyenkor. Ugyanis olyan gyorsan mozgott, hogy igencsak résen kellett lennem, hogy az objektívvel követni tudjam. Szinte csak akkor adott lehetőséget a fényképezésre, amikor a faggyúval foglalatoskodott. Előszeretettel csipegette a kirakott zsiradékot.

Szinte csak az érdekelte. Ezzel aztán kicsit befolyásolni is lehetett. A beszállóágak alá rakott kis faggyúdarab, vagy a jó helyre kötözött háj a fotós szemmel is kívánatos helyre csalta a kis madárkát. És addig a néhány másodpercig, amíg ő azzal elfoglalta magát, lehetőség nyílt a fotózásra is. Sokáig nem maradt persze, de ezek a jelenetek félóránként megismétlődtek. Ilyen "egyhangúságban" teltek az etetőnél töltött órák.

   Időközben gyűrűző barátaim kérésének is eleget tettem, és egy alkalommal az etető mellé felállított hálóval megfogtuk a ritka vendéget. Innentől már Laci barátom csillogó gyűrűjével járta az erdőt, és örömünkre az etetőt is. Néhány vendég is megfordult ez alatt a lesben, akik nem bírták ki, hogy ne nézzék meg objektíven keresztül is. Szóval nagy volt a felhajtás a búbos cinege körül. Szerencsére ő ezzel mit sem törődött, kihasználta az etető nyújtotta előnyöket. Azért csak egy madárról beszélek, mert érdekes módon csak a gyűrűzött példány járt rá folyamatosan a faggyúra és a napraforgóra. Többször megbizonyosodtam róla, hogy többen is vannak, de valamilyen oknál fogva a többi nem használta az etetőt. Február közepére már annyi fényképet sikerült készíteni újdonsült kedvencemről, amennyiről nem is álmodtam az elején. Igazán elégedett lehettem.

Nem is búslakodtam nagyon, amikor a megszokott, sűrű látogatásai ritkulni kezdtek. Lehet, hogy a tavasz közeledtét érezte, lehet, hogy az egyre több szén- és kék cinege áradat riasztotta, de volt olyan, hogy pár napig nem is láttam. Persze az etetőnél volt mivel foglalkozni, mert a fenyvesben telelő sárgafejű királykák is felfedezték maguknak ezt a táplálkozási lehetőséget. Naponta többször is megmutatták magukat az etetőnél, és több napot is eltöltöttem a fotózásukkal. Mondanom sem kell, talán egy fokkal még gyorsabbak, mint a búbos cinege. Meg is dolgoztam rendesen a fotókért.

Persze a fenyvescinegékkel is szívesen foglalkoztam. Nem kellett mást tennem, mint szorgalmasan cserélgetni a beszállóágakat.

Az időnként betérő vörösbegy is okozott néhány kellemes percet.

   Aztán elérkezett a tavasz, a madáretetős szezon is véget ért. Búbos barátom annak ellenére, hogy az etetőt hanyagolta, néhányszor megmutatta magát, megnyugtatva ezzel engem, hogy még mindig itt van. Ez alatt otthon elkészült pár fészekodú. Nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a fenyvesbe kirakva esetleg maradásra bírnak egy-két búbos cinegét. Talán a jövőben velük gyarapszik majd a Mecsekben fészkelő madárfajok száma.